Srááácook! Sziasztok! Én/Mi a barinőmmel szörnyen sajnáljuk hogy ennyire rendszertelenül hozzuk a fejezeteket, és hogy ennyi kihagyással... Röstellem, (nehéz 2 blogot egyszerre vezetni...) , na de, itt is van csodák csodájára egy feji, és nem ígérjük de megpróbáljuk rendszeresebben hozni és ami a legfontosabb sűrűbben, (mert az nonszensz hogy lassan havonta már csak egy jön ki.... ) Szóval ezer bocsánat, és annak a pár olvasónak aki nem adta fel , és kitartott mellettünk , jó olvasást :D (lehet kommentelni is. bár el már pofátlanság a csúcson, hogy kérem xd sorrynotsorry :* <3 luyall <3 )(zárójelben még, ezt a fejezetet egyedül én írtam :3 - Alison xd )
/Demi szemszöge/
A telefonomon beállított ébresztő hangosa jelezte, hogy ideje felkelni. Egyből bevillant , milyen napra is ébredtem . Ma van a nagy utazás napja, ugyanis nemsokára megkezdődnek Londonban az első X-Faktoros forgatások, és ott kell lennem.
Nyűgösen próbáltam a fáradtságot kidörzsölni a szememből, de nem sikerült. Félig álomittasan kászálódtam ki a melegséget és kényelmet nyújtó takaróm alól, majd igyekeztem formába hozni magam minél előbb. Hayley nemsokára beront a szobámba , a nagy bőröndjeivel, és már indulunk is a magángépemhez, ami elrepít arra a helyre ahol a legkevésbé és legjobban szeretnék egyszerre lenni. Ugyan is Niall Londonban lakik...
A fürdőben tehetetlenül ácsorogtam a tükör előtt támaszkodva perceken keresztül és bámultam a siralmas tükör képem. Úgy éreztem magam, mint aki most támadt fel, vagy egész este nem is aludt. Igazság szerint nehezen is ment az álmaim világába való jutás, mivel a szőke fiú minduntalan gondolatok millióit indította el fejembe. Már épp azon agyaltam talán papírra vetem a néha már-már drámaira sikeredett gondolatokat. Az egész életem felfordult sokadjára. Talán most vagyok belül a legromosabb állapotban.
Annyi megválaszolatlan és feleslegesen feltett kérdés nyomja és marcangolja a szívem. Itt volt ez az egész gyerek ügy, előtte a búcsú, sőt már minden egészen addig az ominózus pillanatig visszatekintve a konyhámban. Ott kezdődött a bajok és az érzelmek heves piruettje, véget nem érő kutyulódása.
Kényszerítettem magam végül hogy legalább a csapot megnyissam és kezem aládugva a hideg folyamnak, egy kicsit kizökkentsem magam a napok óta tartó gondolat meneteiből. Idegtépő tud lenni, hogy hiba akarsz koncentrálni, vagy tenni a dolgod, folyton folyvást félbeszakadsz, mert az agyad zsibongása magába szippant.
Az arcom is benedvesítettem a az egyre langyossá váló vízzel, majd úgy döntöttem, egy macskamosdás nem lesz elég erre napra. Gyorsan ledobva magamról a felesleges textilt , és beálltam a zuhany alá. Véletlenül sem tekertem a vizet a forró irányba a kelleténél jobban, mert általában a meleg ellazít és ismét arra kényszerít hogy elmélkedjek az életemen és a fordulatain.
De hiába minden terv arról, hogy egy gyors hideg zuhannyal elkezdjem a lendületesre tervezett napot, a víz forróbbá lett, és a gondolatok egyre jobban kúsztak be az agytekervényeim közé.
Nagy sóhajtással vetettem véget a hosszúra nyúlt "frissítő" fürdésnek, és kipirult bőrömről gyorsan feláztattam a vízcseppeket.
A szekrényemben matattam olyan ruhák után ami kényelmes, praktikus de hordható az utcán is. Sajnos a sztárságnak megvannak az árnyoldalai. Nézz ki csak egyszer hülyén egy fotón, már is a világ rajtad röhög, a menedzsment már is csesztet és a feje tetejére áll már is minden körülötted.
Egyszer csak nagy ijedségemre kivágódott a szobám ajtaja és egy jókedvű Hayley csörtetett be hozzám, és egyenesen a bevetetten ágyamra dobta magát.
- Neked is szép jó reggelt Demi kisasszony!
- Szia Hay! - válaszoltam semleges hangnemmel. Igyekeztem minél jobban leplezni a fáradtságom és kedvetlenségem.
-Tán nem elaludt a kishölgy?? - kuncogott, majd körül nézett a szobában és egy futó gondolat átsuhant a fején. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy még csak el sem kezdtél pakolni?- eset le az álla. - És én ezért keltem hajnalok hajnalán hogy időben itt legyek? sőt korábban is jöttem! - tettetett áll haragot, majd amint észre hogy nem díjazom a poénjait, aggódóba ment át a tekintete. - Minden rendben csajszi? - kelt fel, majd oda lépkedett hozzám.
- Nem... Nem igazán... Tudod most épp Londonba megyünk és... Ott lesz Niall is, én meg egyszerűen.. csak szétszakad belülről már az agyam annyira zsong! Napok óta! Szerintem megőrültem! Vagy ha most nem, majd hamarosan! -panaszoltam el neki, azt ami már egy jó ideje nyomja a lelkem, de nem mondtam mégsem el. Talán azt hittem ez elmúlik... De tévednem kellett.
- O-ott lesz Niall? - lepődött meg a kijelentésemen.
- Igen, miért?
- Ja, gondolom átutazóban vagy ilyesmi...
- Micsoda? - ezen mosolyognom kellett. - Dehogy is! Ott él! Tudod! A One Direction az egy brit banda! Nem tudtad? - fordult a kuncogásom nevetésbe.
- Én.. é-én nem tudtam... Tudod már 20 éves vagyok, és nem rajtuk nőttem fel...
- Ez azért elég érdekes, ez alap dolog. De ha már itt tartunk hogy nem tudod, Harryvel nem beszélgettetek róla? - kérdeztem meg, de azonnal meg is bántam, amint kimondtam, mert arca fájdalmas kifejezésbe torzult- Ne haragudj, meg is feledkeztem .. szóval arról... - utaltam immár finomabban a köztük történtre.
- Nem... De most komolyan Londonban élnek? - hangja továbbra is kétségbe esett volt.
- Igen, de figyelj! London egy több milliós város! Most mérlegeld, hogy mennyi esélyed van pont vele össze futni, ha nem veszel részt egy rendezvényükön sem, csak vásárolgatsz vagy várost nézel? Szinte semmi! - nyugtatgattam meg. Látszólag sikerült is, de már is láttam az arcán egy újabb kérdéses problémát. Hát igen, ez Hayley. Nem is ő lenne ha nem komplikálná túl.
- De te pár hónap után vissza jössz Los Angelesbe! És én? Én Londonban élek! - nyavajgott.
- Figyelj... Több ezer Directioner él Londonban, és életükben nem találkoznak velük, te meg még igyekszel is elkerülni. Nem kell hozzá szerencse, hogy soha ne is lássad Harryt! Egyébként is, az év nagy részében folyamatosan mindenhol vannak, csak nem Londonban! Még kevesebb a veszély! Most már érted? Nem kell ezen aggódnod Hay! Csak gondolkodj logikusan! - ismételtem el az érveim újra, de már türelmetlenebbül. De persze most is csak bonyolítja tovább. Érzem hogy ennek nem lesz vége...
- Tudod néha az élet hiába épül fel logikus dolgokból, történnek értelmetlen dolgok. Mint például az ami Harry és köztem zajlott. Én nem tudom megmagyarázni miért és hogyan történt. Annyit tudom hogy elvette az eszem. De miért pont ő? A világ legtahóbb embere? - siránkozott továbbra is. Ezen a ponton lett elegem az önsajnálatból.
- Figyelj, arra nem is gondolsz, hogy én meg egy világhírű műsorban fogok szerepelni, ahová biztosan meg fogják hívni a fiúkat? Elkerülhetetlen hogy találkozzam velük. Sőt az is esélyes hogy egy műsorba meghívnak minket a bandával és kínosabbnál kínosabb dolgokkal faggatnak minket! És te nyavalyogsz egy egyszerű emberként, hogy félsz , mert össze fogsz találkozni egy emberrel aki különben kibaszottul bír téged? - pattant el az agyam , és észre se vettem, hogy kiabálok. Csak a megszeppent szemeivel találkoztam másodpercekkel később össze, mikor elkezdtem lehiggadni. - Oh... ne haragudj... én nem..
- Bír engem? Harry bír engem? - ismételgette a szavakat, mintha csak nem tudná mit jelentenek. Maga elé bámult üveges tekintettel, és látszólag nem volt jelen a szobában.
- Hay... Hayley.. HAYLEY FIGYELSZ? - húzogattam a tenyerem az arca előtt, hogy kizökkentsem ebből az ijesztő állapotból.
- I-igen? Tessék? - válaszolta késleltetve zavarodottan.
- Minden rendben? Egyébként miért lep meg? Ez nem nyilván való? Én azt hittem azért vitázol vele , mert tisztában vagy ezzel...
- Te komolyan mondod, hogy kedvel? - meredt ismét a szoba egy pontjára.
- Nem tudom biztosan, de ahogy egymásra, kölcsönösen néha tudtatok nézni, mikor nem kiabáltatok, az elárult már pár dolgot rólatok. - mosolyogtam amint felidéztem azokat a ritka , csöndes pillanatokat. De erről is csak Niall jutott az eszembe, és vissza tért a szorítás, ami a könnyeket eredményezik. De egyenlőre vissza tudom fojtani.
- Azt mondod? - lepődött meg, mintha valami csak úgy benyögtem volna.
- Igen!
- A-akkor azt hiszem nem akarom elkerülni... - mosolyodott el félénken. Ilyennek sem láthatja Hayleyt az ember sokszor.
Mindig egy életvidám és hangos személyiség volt. Ritka pillanat mikor ilyen csöndes mosolygással nyilvánul meg. Aranyos volt, amint szinte kiült az arcára, hogy valahol messze járnak a gondolatai. Inkább elkezdtem pakolni, hogy minél előbb készen legyünk. Bár a magángép megvár, ha ki van tűzve egy időpont, akkor azért illik időben ott lenni.
Amint a segéd bepakolta azt a temérdek mennyiségű cuccot, amit nagy nehezen elcipeltünk kocsival idáig, már izgatottan vártuk , hogy elinduljunk a felhők felett egyenesen a világ túlsó felére.
Azon viccelődtünk Hay-jel, hogy milyen szitok gondolatok szállhattak át az agyán annak a fickónak aki bepakolta az utazótáskáinkat a repülő rakodó részére. Fejenként is rengeteg volt, egybeömlesztve egy egész hegynyi. Ráadásul Hayley az összes ruháját, és minden más cuccát is hozta, hisz csak pár hónapra jött, hogy segítsen feldolgozni az apám halálát. Elvileg nem is maradt volna pár hétnél tovább, de amint megbetegedett apu, azt mondta hogy akkor több időre jön. Bár arra nem gondolt volna, hogy egészen az X-Faktor utáni hetekben, sőt egészen addig marad míg én nekem is Londonba kell repülnöm.
Szerencsére Hay Londoni, ott töltötte a gyerekkorát is, és ha nem is minden centiméterét ismeri, de jól tud tájékozódni. Nem mellesleg én csak autó balesetet okoznák, ha én vezetnék, hisz ott még ez is más...
- Szerinted milyen lesz London? Te tapasztaltabb vagy. Már jártam ott néhányszor, de nem ennyi ideig. Milyen ott lenni? Milyenek az emberek? Könnyen befogadják az idegeneket? -zúdítottam hirtelen szegény lányra egy egész kérdés zuhatagot.
- Oh.. csak csigavér! Nos , London eléggé esős lesz, többnyire mindig borús és szürke minden. Ebből adódik, hogy az átlag emberek kicsit zsémbesek tudnak olykor lenni. Nos, azt nem tudom hogy a turistákkal, vagy külföldiekkel hogy foglalkoznak, mert én nem igazán ismertem előtted nagyon ,más országból valókat, de ezzel nem kell törődnöd, mivel sztár vagy. De hé! Neked semmin sem kell aggódnod, hisz a nagy Demi Lovato mindent megkap, mivel egy világ híresség! - nevetett a végén, mire bele gondoltam, hogy talán igaza van.- Kivéve, ha egy jó nagy eső után úgy döntesz, hogy sétálsz, mert akkor ha jön egy taxi melletted, az biztosan lefröcsköl! - folytatta a poénkodást, mire nekem is egy vigyor kúszott az ajkaimra.
- Oh. Szóval te most sárosan akarsz látni? - folytattam a poénkodást , és áll sértődöttséget tettetem.
- Bizony ám! Remélem jó nagy esők lesznek Londonban! - gonoszkodott, mire hozzá vágtam egy kispárnát, ami nem tudom hogy került a kezembe. Talán a repülőn maradt , mikor körbe jártam Amerikát a turném keretein belül.
Ő sem volt tétlen, Rögtön az első puha takaróval, amit behozott, mert eredetileg aludni akart, rám dobta, ezzel ideiglenesen megbénítva a támadási lehetőségeim. Mire azonban kikászálódtam az anyag alól, már sehol sem találtam a lányt.
- Hé! Ez nem vicces Hay! Gyere elő! Ne legyél már ilyen gyerekes! - nevettem, majd az ülések között kezdtem szlalomozni, keresve őt. Hallottam halk kuncogást a széksorok végéből, de nem árultam el, hogy lebukott. Csak tovább szólongattam, mintha mit sem tudnák arról, hogy hol is van. - Hayley! Gyere elő!
Amint a sorok végére értem, hirtelen kiugrott egy csomó párnával, ronggyal és egyéb puha dologgal a kezében, és egy nagy csatát kezdeményezett .
Kifulladtunk hamar, aminek a következménye az lett, hogy a hangos zajok miatt felénk közeledő biztonsági ember két kivörösödött fejű lányt talált elterülve a székek között.
Megcsóválva a fejét , mosolyogva nyugtázta, hogy semmi sem történt , a mi ökörködésünkön kívül.
- Hayley, már milyen rég nevettem ennyit, mint most! Többször kéne kiruccannunk együtt! - mondtam kuncogva, majd feltápászkodtam a földről.
- Igen! Ezzel én is egyet értek! - helyeselt majd hasonló kép tett mint én. - De te sokszor túlságosan is elfoglaltak a napjaid! Hisz papám , te egy világsztár vagy! -kuncogta el a végét.
- De sokszor cserélnék , az átlag emberekkel ! - sóhajtottam fel, majd elkezdtem feltápászkodni a földről. - Mivel üssük el még azt a rengeteg időt, míg oda érünk? Vagy aludjunk? Mert az út tényleg nagyon hosszú!- kérdeztem a lánytól, mire csóválta a fejét, és elvigyorodott.
- Persze, az egyetlen időt, mikor végre van egy pár óránk eltölteni együtt, békében, alvásra pazarolnád? Azt tudsz a stresszes napjaid között is! - bohókásan hozzám vágott egy keze ügyébe kerülő párnát, mire újra kitört a repülőgépen a háború.
Az út végére az összes elképzelhető játékot, amit meg lehetett csinálni gépen, véghez vittük. Hoztunk társast, interaktív ketyerékkel, és egyéb különleges szabályokkal, egymás ruháiból válogatva a lehető leghülyébb összeállításban vonultunk végig a széksorok között, mint egy kifutón, sőt még gyerekeket meghazudtolva fogócskázni is képesek voltunk a szűk helyen. Úgy érzem most szabadultam fel igazán. Újra kiszakadtam a nehéz, sok idegességgel és egyéb káros fejtöréssel járó világból, pár órára, és gyerek lehettem újra.De minden pillanatnak, így ennek is véget kellet érnie. A kedves légiutas kísérő szólt, hogy 10 perc és landolunk Londonban. Egyből ideges lettem, és minden stresszt éreztem vissza szivárogni az ereimbe.
/Niall szemszöge/
A kanapén kelletlenül nyomkodtam a távirányító gombjait, zongorázva a csatornák között. Már itthon vagyok egy ideje, de még semmit sem csináltam jóformán. Ki se mozdultam itthonról mióta a repülőtérről a nagy fekete limuzin haza szállított. Itt tespedek a Direction házban, a televízió képernyője előtt, és rendelt ételekkel tömöm magamat. Valahogyan szörnyű bűntudattal sújtott most meg az ég.
Bár az már bizonyos, hogy Demi végül mégsem lett állapotos, még is, kitörölhetetlenül az agyamba égett minden mozzanata az estének. Végre igazán boldognak érzetem magam, még ha az alkohol igen csak labilissá tette a biztos egyensúlyozásom a talajon.
Minden ami csak a boldogságom jelenti, a fiúkon kívül, az arra az estére a kezeim között tarthattam. Rájöttem igazán azon a fülledt és forró éjjelen mi is kell nekem, egyúttal mit nem érhetek el sohasem. Úgy érzem, mintha egy tengeren hánykolódnék és az életmentő öv ott úszkálna éppen egy karhossznyira, de amint felé nyújtom a kezem a víz arrébb sodorja. Sosem fogom elérni...
Miért büntet ezzel a sors? Mit követtem el? Az életnek azzal kel eltelnie, hogy a céljainkat teljesítjük, és a hátunk mögött egy élettel, visszatekintve majd mosolygunk a hibáinkon, azokon a bukkanókon ami akkor egy helynek tűnt, és azt hittük sosem másszuk meg. A kapuból egy pillantás még a múltra, végül boldogan, a feladatunk teljesítve lépünk át az örök nyugalomba. De én? Valahogyan úgy érzem kitolt velem az a bizonyos vaskéz, melyet sorsnak hívnak. Egy olyan falat állított elém, melyet kikerülni nem tudok, átmászni pedig lehetetlen.
Őt és engem... egy óceán ,ezernyi dühös ember, és a mindent felégető, kibelező és pusztító média választ el. Sosem kaphatjuk meg egymást. Bár nem kétséges, hogy meg sem érdemlem. Úgy kellet volna lennie, ahogy az megírták. Még is megpróbáljuk, élünk titokban és végül kiderül, majd a menedzsment megpróbál szétválasztani, végül a távolság és a sok gyűlölködőtől kapott üzenetek meg elfeledtetik velünk. De így ... megpróbáltam kikerülni a fájdalmat, de nem hogy sikeresen túl lennék rajta, most egyenesen ebbe fuldoklom. Azt szerettem volna, ha neki a legjobb lenne. Remélem ez így is van, de tudom hogy semmi sem mehet a mesében megírtakhoz hasonlóan. Akkora fájdalmat okoztam neki, amekkorát csak ember okozhat. Úgy érezte- velem együtt- hogy ott áll már a boldogság kapujánál, már csak a reggel egy Aspyrin és egy jó nevetés hiányzik, és egymás karaiban leszünk örökre. De egy hirtelen felindulásból megalkotott terv , "talán így jobb lesz mindkettőnknek" címmel, a lehető legrosszabbul sült el.
És itt ülök még mindig sajnálva magamat, vagy a többieknek panaszkodva, mennyire is elszúrtam és hogy hiányzik. Ő persze utál, mert miért ne tenné? Okoztam neki már elég fejtörést azzal, hogy rohangálnia kellett elég kínos dolgokkal még az orvoshoz is.
Egy silány minőségű adón ragadtam meg végül ahol mi mást adtak volna , mint sztár híreket? Türelmesen hallgattam végig ahogy Lady Gaga ismét milyen botrányt kanyarított maga köré, vagy hogy miként vadult be Miley Cyrus. Sőt rólunk is volt hír, hogy esedékes e egy újabb X-Factoros fellépés a következő műsorban. Megmosolyogtam magam, mint midig. Annyira furcsa volt vissza nézni magamat egy videóban. Mindig felmerül a kérdés, "Komolyan így néztem ki?" "Milyen furcsa a hangom. Tényleg ilyen lenne? " " Jézusom ,hogy tudtam ennyire bazsi fejet vágni?"
Kuncognom kellett magamon, míg nem felszólalt egy túlságosan is fájdalmasan csengő név.
"Eldőlt végre, az utolsó pillanatban, hogy ki is lesz az a sztár, aki az üres mentorszéket ez évben betölti a Britt X-Faktorban. Demi Lovato, a híres pop és film csillag most mentori tehetségeit is villogtathatja, majd a műsorban , társa mellet, akik...."
Kimerevítettem a képernyőt, pont mikor a képét mutatták, és azt néztem addig pislogás nélkül, míg a szemem be nem párásodott. Úgy vettem észre a többi srác is megállt ültő helyében, és lesték a tévét.
"Miért nem szól legalább ide?" - tettem fel magamban a kérdést. De hamar jött is rá, az agyam saját lekorholása - "Miért is szólt volna. Már barátok sem lehettek sohasem... Ezt elszúrtad!"
