/Hayley szemszöge/
A taxisofőr kérdően nézett rám, de csak idegesen morogtam neki, hogy induljon gyorsan el majd mindjárt mondom. Fogalmam sem volt, hogy hova akarok menni. Haza semmiképen sem, mert tudom, hogy ha Demi fent van, akkor egyből látná rajtam, valami nincs rendben. Igaza is lenne... De most nincs kedvem lelkizni arról, hogy mi van köztem és Harry között, vagy hogy ezt minden képen meg kell beszélnünk. Nagyon aranyos és segítőkész szokott lenni Demi, mindig tud is segíteni, de vannak helyzetek amikor nem érti meg, hogy magányra van szükségem. Már percek óta mentünk, mikor a taxi sofőr dühösen fékezett. - Hölgyem, nem furikázhatom egész este találomra! Kérem mondjon egy helyet, vagy fizesse ki az eddigi utat és szálljon ki!- nem éppen kedvesen hányta a szavakat hozzám. Teljesen fel húzta az idegeim, de jobbnak találtam nem elkezdeni ordibálni, vagy káromkodni vele, mert még a végén azt is leverem rajta, hogy 6 éves koromban nem kaptam meg karácsonyra a télapótól a pónit amit kértem. - Nesze! - vágtam 10 dollárt a markába, és feltűnően hangosan csaptam be a kocsi ajtaját. Körül nézve az utca meglehetősen ki halt volt. Csak az út szemközti oldalánál pislákolt egy törött neon reklám, és halk zene szűrődött ki egy pici színes ajtó mögül. Felkeltette az érdeklődésem a hely. Egy pici pub volt, egy eldugott környék közepén. "Most erre van szükségem!" - gondoltam magamban, és közeledni ,kezdtem a helyhez. Belépve a helyre, meglepetten tapasztaltam, hogy bár este ilyenkor lenne a legnagyobb forgalma a hasonló puboknak, mégis ritkábbak voltak az emberek. A zene kellemesen ringatózott, a fények tetőzték a kellemes hangulatot. Kerestem egy eldugott zugot , és leültem a székre. Azt sem bántam volna ha nem vesznek észtre és üldögélhetek egymagam egész este, majd zárásnál szépen haza caplatok, de már is mellettem termett egy kedves kiszolgáló fiú. - Mit hozhatok hölgyem? - kérdezte illedelmesen. - Oh, először is, Hayley!- vetettem egy széles mosolyt a helyes fiú mellé. - és egy... oh igen vodka-áfonya lesz, elsőre! - a fiú felírta egy fecnire a rendelést. Mielőtt el ment volna a háta mögé bökte. - Én Jake vagyok! - majd gyorsan elviharzott. Körbe néztem a helyen. Meglepő, hogy a nyüzsgő Los Angeles-ben még találni ilyen nyugodt és már-már meghitt helyeket . Jobban szemügyre véve a helységet, halvány narancsos falai, gyengén világító színes lámpafüzérei, otthonossá teszik a helyet. Bár kissé már a bőr-boxok kopottak voltak, meg volt a kis pub varázsa. Jake hamar vissza tért a rendelésemmel, de nem volt rajta már a kötény, és egyenesen leült velem szemben az asztalhoz, és a kezében tartott tálcán még volt egy pohár ital az enyémen kívül. Kissé értetlen fejjel néztem feléje, de tekintetemben semmi ellenséges vagy idegenkedő szándék nem volt. - Csak nem hagyhatok egy ilyen csinos fiatal hölgyet egyedül inni! - mosolya , melyet a fel nem tett kérdésemre válaszolása után küldött, fogpaszta reklámba illő lett volna. "Bár nem olyan , mint Harryé..." "De nem is baj, mert Harry egy seggfej!" Jobban megnézve a fiút, szőkés-barna, világos haja, kócosan takarta a homlokát. Sziporkázó kék szemei melegséget és barátságosságot sugároztak. Hideg, kék íriszei már már az ég színét idézték. Hajával ellentétben sötét pillák keretezték őket. Karakteres arcíve volt, melyet felfelé görbülő ajkak tettek még ékesebbé. Sütött a fiúról, a pozitív kisugárzás, élvezni lehetett a társaságát. Értelmesnek tűnt, nem úgy, mint az , akiről szintén ezt megállapítottam, de mégsem volt az..."Harry..." Eddig mosolyra húzott szám, most kissé lefelé görbült. Ezt észre is vehette a mindig vidám Jake. - Mi történt, ami miatt azt találtad a legjobb módszernek, hogy kiiszod magadból? - inkább kíváncsi volt, mint követelőző. - Csak fiúk... - keserédes sóhaj szakadt ki belőlem. Nem is hittem hogy szomorú vagyok, mielőtt lehajtottam volna a fejem, és a poharam szélét nem kezdtem el fixírozni. - Oh... szóval szerelmi bánat? - próbált puhatolózni, de egy kissé éles sóhajom után össze rezzent, talán azt hihette nagyon tolakodó. De nem volt az. Igazából jól esett, hogy csak kérdez, és bár a nevén és azon hogy milyen helyes is ez a fiú , nem igazán tudok semmit sem róla. - Hát, nem tudom... azt sem tudom mit érzek... Egyszer a legboldogabb vagyok vele, és minden óra pillanatok alatt elszáll mellette, majd a következő pillanatban egy igazi bérbeli seggfej, és éveknek tűnő kínzó perceket tud okozni... - szinte egymás után folytak a szavak, amik ki buktak belőlem. Mire észre vettem tekintetét,és figyelmét ami csak rám irányult és szinte falta zsavaim, észbe kaptam, hogy egy vad idegennek öntöm ki tulajdon képen a lelkemet. - Ne haragudj... igazából nem is tudom miért mondom neked ezt el.. még csak azt sem tudom , hogy mi a teljes neved...- zavartan nevettem fel kínomban. Csak egy megértő pillantást vetett felém. - Jake Lightmare! Örvendek miss...- nyújtotta a kezét felém. - Hayley Parker . - Nos, ms. Parker, most már tudjuk egymás nevét, meg hogy ismersz egy taplót, aki tuti hogy soha sem érdemelt ,meg! - próbált humoros lenni, de valahogy nem jött számra vigyor, ahogy Harryre megjegyzést tett. - Nagyon szereted? - kérdezte kicsit óvatosabban most már. - Nem tudom... azt sem tudom hogy hogyan állunk... csak.. csak történnek a dolgok, és nem tudom hogy mit érzek... ennyi. - Pedig te egy értékes lány vagy. Nem kéne olyanokkal lenned akik így bánnak veled... - Lehet hogy igazad van... De nem tudom mit kéne tennem... - elbizonytalanodtam. Igazság szerint nem is gondolkodtam még olyanokon, amik most elhangzottak. - Szakíts vele... - Jake ezen kijelentése sokkolt kicsit. Kerek szemekkel szótlanul bámultam magam elé. "Én és Harry? Együtt?" - Nem járunk... Nem is jártunk soha sem... - hirtelen keserű mardosás telített el belűről. A poharam tartalma is kifogyott lassan. - Tudnál nekem hozni valamilyen erőset még? - néztem sziporkázó szemeibe Jakenek. - Persze! A vendégem vagy! - vetett egy csábos mosolyt, és mielőtt tiltakoztam volna, mér el is tűnt. Egy majdnem teljesen tele lévő wiskys üveggel tért vissza és két hozzá tartozó pohárral. - Tudod, ezt különleges pillanatra tartogattam. Kevés az olyan megértő és rendes lány mint te Hayley... És rossz látni, hogy így magad alatt vagy. Tudod mindig azt mondják, hogy az ital nem megoldás, de azért segít... - majd töltött mind két pohárba, melyekben előzőleg jeget rakott. - Neked van valami ami nyomja a szíved? - kérdeztem rá hirtelen. Nem tudom milyen szándék vezérelt, de úgy érzetem meg kell tennem. Lehet, hogy az alkohol teszi a hatását. - Volt egy feleségem... De túl fiatalok voltunk még, mikor össze házasodtunk. Gyerek szerelem volt még. Alig töltöttük be a nagykorúságot. Elmentünk Vegasba, és egy gyors esküvő keretében megesküdtünk. De az idő elteltével nem jöttük ki jól, sőt nagyon is rosszul. Évekig mentek a viták és a váló per. Majd nem olyan rég el sikerült válnunk.- fagyos hangulat telepedett rá a kis boxra körülöttünk. Nem hittem volna, hogy ilyen fiatalon ennyire meg lett volna már viseltetve ez a fiú, aki 20-21 évesnél nem lehet több. - Én nagyon sajnálom... Jake... - próbáltam együtt érezni. - Ne sajnáld. Meg is érdemeltem a meggondolatlanságom ért, meg jobb annál a nő nélkül. Utólag kiderül, csalt fűvel fával... Nem olyan volt, mint te. Már az első pillanattól kezdve ahogy megláttam, teljesen más sugárzott, mint amit te Hayley...- Jól estek a szép szavai. Az est további részében jóízűen gurultak le az italok a torkukon, és egyre semmit mondóbb témákról társalogtunk. meglepő, hogy órák alatt hogy össze ismerkedtem vele. Lehet, hogy a továbbiakban is kéne tartani vele a kapcsolatot, hisz nem árt egy jó barát. Az órára pillantva jócskán a hajnal közeledett már. Muszáj volt Jaketől elköszönnöm, ami igen nehézkesen ment, mert mindketten elég sokat ittunk. Az üveg jócskán kiürült, csak az alján lötyögött valami már. Egy taxit sikeresen tudtunk hívni, a sokadik próbálkozásra, amikor nem röhögtük bele a készülékbe. A kocsiba pattanva vidáman integettem a lehúzhatós ablakból, majd a címet zavarosan bediktálva a kocsi felmorgott és elindult alattam.
/Demi szemszöge/
A taxisofőr kérdően nézett rám, de csak idegesen morogtam neki, hogy induljon gyorsan el majd mindjárt mondom. Fogalmam sem volt, hogy hova akarok menni. Haza semmiképen sem, mert tudom, hogy ha Demi fent van, akkor egyből látná rajtam, valami nincs rendben. Igaza is lenne... De most nincs kedvem lelkizni arról, hogy mi van köztem és Harry között, vagy hogy ezt minden képen meg kell beszélnünk. Nagyon aranyos és segítőkész szokott lenni Demi, mindig tud is segíteni, de vannak helyzetek amikor nem érti meg, hogy magányra van szükségem. Már percek óta mentünk, mikor a taxi sofőr dühösen fékezett. - Hölgyem, nem furikázhatom egész este találomra! Kérem mondjon egy helyet, vagy fizesse ki az eddigi utat és szálljon ki!- nem éppen kedvesen hányta a szavakat hozzám. Teljesen fel húzta az idegeim, de jobbnak találtam nem elkezdeni ordibálni, vagy káromkodni vele, mert még a végén azt is leverem rajta, hogy 6 éves koromban nem kaptam meg karácsonyra a télapótól a pónit amit kértem. - Nesze! - vágtam 10 dollárt a markába, és feltűnően hangosan csaptam be a kocsi ajtaját. Körül nézve az utca meglehetősen ki halt volt. Csak az út szemközti oldalánál pislákolt egy törött neon reklám, és halk zene szűrődött ki egy pici színes ajtó mögül. Felkeltette az érdeklődésem a hely. Egy pici pub volt, egy eldugott környék közepén. "Most erre van szükségem!" - gondoltam magamban, és közeledni ,kezdtem a helyhez. Belépve a helyre, meglepetten tapasztaltam, hogy bár este ilyenkor lenne a legnagyobb forgalma a hasonló puboknak, mégis ritkábbak voltak az emberek. A zene kellemesen ringatózott, a fények tetőzték a kellemes hangulatot. Kerestem egy eldugott zugot , és leültem a székre. Azt sem bántam volna ha nem vesznek észtre és üldögélhetek egymagam egész este, majd zárásnál szépen haza caplatok, de már is mellettem termett egy kedves kiszolgáló fiú. - Mit hozhatok hölgyem? - kérdezte illedelmesen. - Oh, először is, Hayley!- vetettem egy széles mosolyt a helyes fiú mellé. - és egy... oh igen vodka-áfonya lesz, elsőre! - a fiú felírta egy fecnire a rendelést. Mielőtt el ment volna a háta mögé bökte. - Én Jake vagyok! - majd gyorsan elviharzott. Körbe néztem a helyen. Meglepő, hogy a nyüzsgő Los Angeles-ben még találni ilyen nyugodt és már-már meghitt helyeket . Jobban szemügyre véve a helységet, halvány narancsos falai, gyengén világító színes lámpafüzérei, otthonossá teszik a helyet. Bár kissé már a bőr-boxok kopottak voltak, meg volt a kis pub varázsa. Jake hamar vissza tért a rendelésemmel, de nem volt rajta már a kötény, és egyenesen leült velem szemben az asztalhoz, és a kezében tartott tálcán még volt egy pohár ital az enyémen kívül. Kissé értetlen fejjel néztem feléje, de tekintetemben semmi ellenséges vagy idegenkedő szándék nem volt. - Csak nem hagyhatok egy ilyen csinos fiatal hölgyet egyedül inni! - mosolya , melyet a fel nem tett kérdésemre válaszolása után küldött, fogpaszta reklámba illő lett volna. "Bár nem olyan , mint Harryé..." "De nem is baj, mert Harry egy seggfej!" Jobban megnézve a fiút, szőkés-barna, világos haja, kócosan takarta a homlokát. Sziporkázó kék szemei melegséget és barátságosságot sugároztak. Hideg, kék íriszei már már az ég színét idézték. Hajával ellentétben sötét pillák keretezték őket. Karakteres arcíve volt, melyet felfelé görbülő ajkak tettek még ékesebbé. Sütött a fiúról, a pozitív kisugárzás, élvezni lehetett a társaságát. Értelmesnek tűnt, nem úgy, mint az , akiről szintén ezt megállapítottam, de mégsem volt az..."Harry..." Eddig mosolyra húzott szám, most kissé lefelé görbült. Ezt észre is vehette a mindig vidám Jake. - Mi történt, ami miatt azt találtad a legjobb módszernek, hogy kiiszod magadból? - inkább kíváncsi volt, mint követelőző. - Csak fiúk... - keserédes sóhaj szakadt ki belőlem. Nem is hittem hogy szomorú vagyok, mielőtt lehajtottam volna a fejem, és a poharam szélét nem kezdtem el fixírozni. - Oh... szóval szerelmi bánat? - próbált puhatolózni, de egy kissé éles sóhajom után össze rezzent, talán azt hihette nagyon tolakodó. De nem volt az. Igazából jól esett, hogy csak kérdez, és bár a nevén és azon hogy milyen helyes is ez a fiú , nem igazán tudok semmit sem róla. - Hát, nem tudom... azt sem tudom mit érzek... Egyszer a legboldogabb vagyok vele, és minden óra pillanatok alatt elszáll mellette, majd a következő pillanatban egy igazi bérbeli seggfej, és éveknek tűnő kínzó perceket tud okozni... - szinte egymás után folytak a szavak, amik ki buktak belőlem. Mire észre vettem tekintetét,és figyelmét ami csak rám irányult és szinte falta zsavaim, észbe kaptam, hogy egy vad idegennek öntöm ki tulajdon képen a lelkemet. - Ne haragudj... igazából nem is tudom miért mondom neked ezt el.. még csak azt sem tudom , hogy mi a teljes neved...- zavartan nevettem fel kínomban. Csak egy megértő pillantást vetett felém. - Jake Lightmare! Örvendek miss...- nyújtotta a kezét felém. - Hayley Parker . - Nos, ms. Parker, most már tudjuk egymás nevét, meg hogy ismersz egy taplót, aki tuti hogy soha sem érdemelt ,meg! - próbált humoros lenni, de valahogy nem jött számra vigyor, ahogy Harryre megjegyzést tett. - Nagyon szereted? - kérdezte kicsit óvatosabban most már. - Nem tudom... azt sem tudom hogy hogyan állunk... csak.. csak történnek a dolgok, és nem tudom hogy mit érzek... ennyi. - Pedig te egy értékes lány vagy. Nem kéne olyanokkal lenned akik így bánnak veled... - Lehet hogy igazad van... De nem tudom mit kéne tennem... - elbizonytalanodtam. Igazság szerint nem is gondolkodtam még olyanokon, amik most elhangzottak. - Szakíts vele... - Jake ezen kijelentése sokkolt kicsit. Kerek szemekkel szótlanul bámultam magam elé. "Én és Harry? Együtt?" - Nem járunk... Nem is jártunk soha sem... - hirtelen keserű mardosás telített el belűről. A poharam tartalma is kifogyott lassan. - Tudnál nekem hozni valamilyen erőset még? - néztem sziporkázó szemeibe Jakenek. - Persze! A vendégem vagy! - vetett egy csábos mosolyt, és mielőtt tiltakoztam volna, mér el is tűnt. Egy majdnem teljesen tele lévő wiskys üveggel tért vissza és két hozzá tartozó pohárral. - Tudod, ezt különleges pillanatra tartogattam. Kevés az olyan megértő és rendes lány mint te Hayley... És rossz látni, hogy így magad alatt vagy. Tudod mindig azt mondják, hogy az ital nem megoldás, de azért segít... - majd töltött mind két pohárba, melyekben előzőleg jeget rakott. - Neked van valami ami nyomja a szíved? - kérdeztem rá hirtelen. Nem tudom milyen szándék vezérelt, de úgy érzetem meg kell tennem. Lehet, hogy az alkohol teszi a hatását. - Volt egy feleségem... De túl fiatalok voltunk még, mikor össze házasodtunk. Gyerek szerelem volt még. Alig töltöttük be a nagykorúságot. Elmentünk Vegasba, és egy gyors esküvő keretében megesküdtünk. De az idő elteltével nem jöttük ki jól, sőt nagyon is rosszul. Évekig mentek a viták és a váló per. Majd nem olyan rég el sikerült válnunk.- fagyos hangulat telepedett rá a kis boxra körülöttünk. Nem hittem volna, hogy ilyen fiatalon ennyire meg lett volna már viseltetve ez a fiú, aki 20-21 évesnél nem lehet több. - Én nagyon sajnálom... Jake... - próbáltam együtt érezni. - Ne sajnáld. Meg is érdemeltem a meggondolatlanságom ért, meg jobb annál a nő nélkül. Utólag kiderül, csalt fűvel fával... Nem olyan volt, mint te. Már az első pillanattól kezdve ahogy megláttam, teljesen más sugárzott, mint amit te Hayley...- Jól estek a szép szavai. Az est további részében jóízűen gurultak le az italok a torkukon, és egyre semmit mondóbb témákról társalogtunk. meglepő, hogy órák alatt hogy össze ismerkedtem vele. Lehet, hogy a továbbiakban is kéne tartani vele a kapcsolatot, hisz nem árt egy jó barát. Az órára pillantva jócskán a hajnal közeledett már. Muszáj volt Jaketől elköszönnöm, ami igen nehézkesen ment, mert mindketten elég sokat ittunk. Az üveg jócskán kiürült, csak az alján lötyögött valami már. Egy taxit sikeresen tudtunk hívni, a sokadik próbálkozásra, amikor nem röhögtük bele a készülékbe. A kocsiba pattanva vidáman integettem a lehúzhatós ablakból, majd a címet zavarosan bediktálva a kocsi felmorgott és elindult alattam.
/Demi szemszöge/
A nap sugarai lágyan ütöttek át szemhéjamon. Kényelmesen kezdtem mocorogni. Már is megbántam a tegnapi rengeteg italt. Az estéből semmire sem emlékszem egészen addig, míg haza nem értünk. Hirtelen felemeltem magamon a takarót, és láttam meztelen bőrömön Niall védelmező kezét oldalamon átvetetve. Kikerekedett szemekkel kúsztak az alkohol ködtől homályos képek az elmémbe, hogy mik történtek a szobába az éjjel folyamán, de akaratlanul is mosolyra húztam ajkaim. Itt fekszik mellettem a világ legjobb pasija. Furcsa, meleg bizsergés futkosott a bőröm alatt, ahogy érintkező bőrfelületeink dörzsölődni kezdtek, éreztem ahogy mocorogni kezdett mellettem. "Igen! Most elmondok neki mindent! Már nincs mit titkolnom!" - visszhangoztak a határozott szavak a fejemben. Elhatároztam abban a szent pillanatban, ahogy álomtól ittas sóhajtással rögtön vissza is aludt mögöttem, és mintha csak egy maci lennék, szorosabban vont magához. "Lehet, hogy még fel sem ébredt, csak álmában mocorgott. Éreztem nehéz lélegzetét a tarkómon. Pontosan úgy feküdtünk, ahogy tegnap este elaludtunk. A hajamat lágyan eltűrte a fejem felé, majd egy nedves puszit nyomott a nyakam puha bőrébe, és az álmok világába zuhant velem együtt. Óvatosan próbáltam vele szembe fordulni, hogy nehogy felébredjen édes álmaiból. Biztos vagyok benne, hogy fájni fog a feje. De valahogyan az én kínjaimat teljesen elnyomja az a tudat, hogy hogy egyetlen gyógyírem minden problémámra, most itt fekszik mellettem, és csendesen szuszog. Arca nyugodt volt, és békés. Sötét pillái csak néha-néha rezzentek meg. "Milyen aranyos, mikor alszik." - jegyeztem meg magamban, majd ajkaimra egy lusta mosolyt húztam. Egy halk morgás szökött ki az ajkain, majd egy pici résen halk horkantás szökött ki. Megrándult pár izma, a karjában, majd egy kis morgás tört fel ismét a torkából. Elnehezedett szemhéjait lassan megremegtette, majd felnyitotta.
- Demi? - szemei kékjében el tudtam volna veszni, de hangneme kissé furcsán lejtett.
- Niall... - válaszoltam. Furcsán nézett rám, és valami minta átvillant volna az agyán. Volt egy olyan érzésem, mintha tartózkodni próbálni, de nem akar elengedni az öleléséből. De túl közel voltam az arcához, hogy mimikáit jól tudjam tanulmányozni.
- Minden rendben van? - kérdeztem aggódva. "Olyan furcsán viselkedik. Valahogy nem ezt a köszönést terveztem..."
- Én... - kezdett bele egy hamar elfúló mondatba. Hirtelen elhúzódott tőlem. Az ölelést bontva gyorsan magam elé kaptam a kezeim, hogy takarjam magamat. Ez a megmozdulása nagyon rosszul esett. Mintha valami megrepedt volna bennem...
- Niall? - vetetem egy értetlen pillantást felé. - Mi történt? Azaz... -javítottam a mondatomat, ami így úgy hangzott, mintha nem látnám a nyilván valót.
- Hát ezt én is kérdezhetném... -vakarta meg zavartan a füle tövét, majd egy kósza pillantást vetett a fedetlen bőrömre, amit nem takart a takaró. Zavartan ültem fel. Pír szökött az arcomba, mikor a textilt jobba magamra rángattam. - Demi... é-én ... Mi történt? - tette fel a kérdést. Hangja a érdés ellenére keserűséggel telt volt. Mintha nehezére etess volna ezeket a szavakat feltenni. Nem nézett a szemeimbe. Kerülte a fájdalommal meredő barna tekintetem.
- Hogy érted? Hát... szóval ... te is tudod! - próbáltam körbekeríteni a témát, mely eléggé zavarba ejtővé kezdett válni. "Még is, miről nem tud? Hát nem nyilvánvaló a helyzet?"
- Én... semmire sem emlékszem... - folytatta ugyanolyan furcsa hangsúllyal, mint az előbb. Valamiért nem hiszek neki... Olyan érzés uralkodott el rajtam, mintha megéreztem volna azt, hogy hazudik. Rossz, és fojtogató...
- Hogy érted, hogy nem emlékszel? - kérdeztem vissza, de már enyhe éllel a hangomban. - Csak... nem... - össze fűzte ujjait, és hüvelykujjait egymás körül keringette. Általában sziporkázó tekintete sötét és zavaros volt. - Semmire sem? A buli, az este...az éjjel? - az utolsó szavakat szinte már suttogtam. Tekintetem egyre jobban kezdett kitisztulni, és a fejfájásom is erősödni látszott, ahogy a boldogság köde oszlott szét körülöttem.
- Nem igazán...
- De... - próbáltam akármit is kinyögni, de a fájdalom, amely kezdett még a fejem hasogatásánál is jobban szorítani a mellkasomban elfojtotta a szavakat.
- Demi nagyon sajnálom... - hangjában őszinte bocsánat kéréskén csengett. De mintha lenne még valami mélység is. Mintha nem csak a könnyed éjszakáért kérne... - Mit? Még is mit? Amire "nem emlékszel" ? - szinte számon kértem a hangnememmel. Egyre jobban hatalmasodtak el az alkohol következményei rajtam. A rosszullét a keserűséggel növekedett, amit a számban már-már érzetem is . - Én... csak nagyon részeg voltam... - bizonytalannak látszott a válasza. Mintha még maga sem hinné el, amit mond. - Szóval... semmi? - a mérhetetlen káosz, mely az elmémre borult, megnyitotta a könnyeim csapját. A látásom egye jobban töltötték el a sós cseppek. - Csak megtörtént... sajnálom. - az utolsó szavával elfordította az arcát felőlem. A pilláit lecsukta és le merném fogadni, hogy még össze is szorította. "Tudom, hogy nem mond igazat! Nem történhet meg ez velem!"
- Nem... Nem! Niall! Tudom, hogy emlékszel! - csattantam fel hitetlenségemből. Egy hajszál választotta el a pilláim felé gyűlő cseppeket, hogy ne gördüljenek végig arcomon.
- Demi... nem hazudok. - alig hallhatóan motyogta maga elé.
- Nem... - suttogtam magamban. Mintha, csak a heves és fájdalmas érzelmeim oldották volna könnyeim, arcomon maró csíkot húzott, a fényben megtörő csepp. Fájt a vonal is, melyet maga tán húzott. Mintha felperzselte volna a bőrt maga alatt. Bellűről, a repedésből, egy romvár állt. Lehajtottam szótlanul a fejemet. Képtelen lettem volna nézni, ahogy szótlanul feláll, a szobában szerteszét szórt ruháit gyorsan magára húzza, majd elsétál az életemből örökre. Egy puha ujjbegyet éreztem a többi előbukkanó könny útjába állni. Lassan a tenyerét az arcomra simította,ezzel megtörölve a cseppektől nedves arcom.
- Ne sírj kérlek Demi...- suttogta halkan. Egy reményszikra felszökött bennem. Lejátszottam a fejemben, ahogy ajkaimra hajolva megcsókol, mint ahogy az éjjel számtalanszor tette. De nem így történt. Elvette a védelmet nyújtó tenyerét az arcomról. - Megnehezíted! Nyelt egyet, mielőtt felállt. Szégyenkezve húzta fel a fekete, földre dobott boxert. Lehajolt még valamiért a földre. Egy ezüstösen csillogó félbetépett csomagolópapírt dobott ki, az éjjeliszekrény melletti szemetesbe. Majd a nadrágjáért nyúlt. Hirtelen az előbbi mondata visszhangzani kezdett a fejemben. "Megnehezíted..."
- Mégis mit? -tettem fel megkésve a kérdést. - Mit nehezítek meg? Először kikerekedett szemekkel mered maga elé. Majd felém fordult, miközben magára húzta a tegnap óta kicsit megviselt iget. Pár gomb hiányzott róla... Amit ezt tapasztalta, inkább csak összébb húzta magán, majd magár rángatta a többi ruhadarabot is, ami a földön hevert, az én cuccaimon kívül.
- Semmit... Csak inkább... Hagyjuk ezt! - próbálta lezárni a témát, majd kisietett az ajtón, engem a kétségeim közé dobva hagyva. Rögtön kapcsoltam, majd a gardróbomhoz szaladtam, egy köntösért, amit gyorsan magamra öltve siettem utána. Egy kissé taszított a gondolat, hogy azon kívül a textilen kívül semmi sincs rajtam, de jelen pillanatban azt, hogy kifaggassam mégis mit nehezítek meg neki, fontosabb volt.
- Niall! Mégis mit jelentsen ez? - kiáltottam a lépcsőknél járó fiúra.
- Csak felejtsük el ezt az egész estét! Egy hiba volt! Sajnálom! - vágta a szavakat hozzám. Azt hittem, hogy már össze törtem, de rosszul gondoltam. Szinte hallottam, hogy szavai súlya alatt a szívem millió darabra törik, amit már semmi sem tud megragasztani...
- Sz-szóval... n-neked semmit sem... - könnyeim ismét fátyolossá homályosították szemeim - semmit ez az egész? Nem szólt semmit sem. Egy árva hangot sem adott. Maga elé bámulva adta tudtomra, hogy az állításom igaz volt. - M -miért csináltad akkor? Miért tetted ezt? - csattant ki belőlem az érzelmeim kavalkádja közül, a haragom.
- Én... Sajn... -kezdte volna el, de félbe szakítottam.
- Sajnálod? Tényleg? Egy éjszakára jó voltam? - tajtékoztam. Szörnyen rosszul esett minden szava. - Neked semmit sem jelentek? Csak annyi ideig, amíg a szükségleteid elvégzed! Majd tovább mész, a következő lányhoz! - szinte már kiabáltam. Minden ami csak a számra jött, fejéhez vágtam. Olyanokat is, mait később megbánhatok. De úgy ömlött belőlem a szó, mintha dézsából öntenék.
- Oh igen? És mi van akkor ha megtettem? Miért nem tudsz túllépi rajta? Mindent túlkomplikálsz! Részegek voltunk, és megtörtént! Nem kell ragozni! Csak felejtsük el! - emelte a hangom fölé az övét.
- Egymással együtt! - kontráztam rá. Megfagyott minden levegő körülöttünk. A fiú a pillanatnyi szótlanságából, és ijedt arckifejezéséből, egyből a rideghez tért vissza, majd egy szó nélkül sarkon fordulva elkezdett a lépcsőn lefele rohanni. - Niall! Csak válaszolj! Miért nem jelent semmit sem neked az , ami történt? Te sosem voltál ilyen... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a bejárati ajtó egy határozott nyitódással kitárult, és két kellemesen cseverésző nő lépett be rajta. Hayley volt az , és anyu... Egy pillanatra kikerekedett szemekkel meredtem a két jövevény felé, akik hirtelen abba hagyták a beszélgetést, és ugyan olyan értetlen arcot vágtak, mint ahogyan néztem én feléjük.
- Demi! Kislányom! Hát ti meg? Ki ez a fess fiatal ember? - kérdezte, a dermedt állapotot megtörve anyám. - Ő... Ő csak, éppen most készült eltávozni a házamból! Ugye Niall? - szinte köptem az utolsó két szavamat. Már-már nekem esett rosszul a hangnemem. Szótlanul haladt el, egy bocsánat kérést mormolva anyám felé, majd a kijárati ajtón kirohant a fiú.
kész van az egész
Miután Niall maga után hangosan becsapva az ajtót elviharzott, úgy érzetem hogy egy hatalmas és fájó üresség tölti be a lelkem egy részét. Úgy éreztem képtelen vagyok mozogni, minden testrészem utána kívánkozott futni, hogy mindent amit a fejéhez vágtam vissza szívja, és csendben maradjak inkább. De nem tehetem meg, mert egyszer csak a semmiből előkerült az anyám.... "ANYU???!!" - kiáltottam fel magamban, majd feleszmélve a pillanatnyi hasogató ürességem okozta kábaságomból, egyből felé rohantam.
-Hogy kerülsz te ide?-kérdeztem csodálkozva.
-Hosszú történet drágám.
-De akkor is...hol voltál? Tudom, hogy az utóbbi időben keveset beszéltünk de attól még szólhattál volna, hogy elutazol vagy valami. -Emlékszel amikor be kellett menned a rendőrségre? Nem sokkal utána engem is behívtak, de nem engedtek ki. Rám akarták fogni édesapád halálát. De bizonyíték híján el kellett engedniük. -És én erről miért nem tudok?-kérdeztem idegesen.
-Tudom, hogy elfoglalt vagy, nem akartalak felzaklatni a tragédia után..
-Most inkább ne beszéljünk erről.-zártam le a témát, mert nem akartam, hogy ezután is szóba hozza apámat. Még mindig rossz érzéssel tölt el a tény, hogy nincs többé.
-Egyetértek. És ez helyes fiú ugye Niall volt a...The Wanted-ből talán?
-Majdnem...-utaltam arra, hogy csak a mondat második fele sántít. -Ő az új barátod, igaz?-mondta, mire még szegény Hay is a tenyerébe temette a tenyerét. -Nem...-próbáltam egyszerűen mondani, de a hangomban fájdalom volt, nem közöny.
-De akkor meg mit csinált itt ilyen korán? És miért nem vagy még felöltözve rendesen?-faggatózott tovább, egyre kínosabb helyzetbe hozva engem.
-Csak egy jó barátom, és ma megy vissza Londonba, szóval elköszönt tőlem.-hárítottam.
-Ó...milyen figyelmes fiú.-mondta egy sokat sejtető mosoly kíséretében.
-Anya, tegnap hajnalig az X-faktor záróbuliján voltunk és enyhén szólva másnapos vagyok, szóval megköszönném ha nem húznád tovább az idegeimet!-mondtam, szinte kikelve magamból. Az anyám vette a célzást és nem sokkal később haza is ment. Hayley, aki az egész beszélgetésünk alatt csak csendben feszengett a helyén, az ajtó záródása után azonnal felugrott a helyéről. -Oké, most azonnal elmondasz mindent!-mondta, elutasítást nem tűrően.
-Mármint...mit?...-kérdeztem, minta semmi sem történt volna. -Ne szórakozz velem! Lejössz az emeletről Niallel egy szál semmiben az emeletről...végül is én is tudom, hogy mi történt, nem nehéz kitalálni..de akkor is elmeséled a részleteket is.-mondta, mintha ez magától értetődő lenne.
- Demi? - szemei kékjében el tudtam volna veszni, de hangneme kissé furcsán lejtett.
- Niall... - válaszoltam. Furcsán nézett rám, és valami minta átvillant volna az agyán. Volt egy olyan érzésem, mintha tartózkodni próbálni, de nem akar elengedni az öleléséből. De túl közel voltam az arcához, hogy mimikáit jól tudjam tanulmányozni.
- Minden rendben van? - kérdeztem aggódva. "Olyan furcsán viselkedik. Valahogy nem ezt a köszönést terveztem..."
- Én... - kezdett bele egy hamar elfúló mondatba. Hirtelen elhúzódott tőlem. Az ölelést bontva gyorsan magam elé kaptam a kezeim, hogy takarjam magamat. Ez a megmozdulása nagyon rosszul esett. Mintha valami megrepedt volna bennem...
- Niall? - vetetem egy értetlen pillantást felé. - Mi történt? Azaz... -javítottam a mondatomat, ami így úgy hangzott, mintha nem látnám a nyilván valót.
- Hát ezt én is kérdezhetném... -vakarta meg zavartan a füle tövét, majd egy kósza pillantást vetett a fedetlen bőrömre, amit nem takart a takaró. Zavartan ültem fel. Pír szökött az arcomba, mikor a textilt jobba magamra rángattam. - Demi... é-én ... Mi történt? - tette fel a kérdést. Hangja a érdés ellenére keserűséggel telt volt. Mintha nehezére etess volna ezeket a szavakat feltenni. Nem nézett a szemeimbe. Kerülte a fájdalommal meredő barna tekintetem.
- Hogy érted? Hát... szóval ... te is tudod! - próbáltam körbekeríteni a témát, mely eléggé zavarba ejtővé kezdett válni. "Még is, miről nem tud? Hát nem nyilvánvaló a helyzet?"
- Én... semmire sem emlékszem... - folytatta ugyanolyan furcsa hangsúllyal, mint az előbb. Valamiért nem hiszek neki... Olyan érzés uralkodott el rajtam, mintha megéreztem volna azt, hogy hazudik. Rossz, és fojtogató...
- Hogy érted, hogy nem emlékszel? - kérdeztem vissza, de már enyhe éllel a hangomban. - Csak... nem... - össze fűzte ujjait, és hüvelykujjait egymás körül keringette. Általában sziporkázó tekintete sötét és zavaros volt. - Semmire sem? A buli, az este...az éjjel? - az utolsó szavakat szinte már suttogtam. Tekintetem egyre jobban kezdett kitisztulni, és a fejfájásom is erősödni látszott, ahogy a boldogság köde oszlott szét körülöttem.
- Nem igazán...
- De... - próbáltam akármit is kinyögni, de a fájdalom, amely kezdett még a fejem hasogatásánál is jobban szorítani a mellkasomban elfojtotta a szavakat.
- Demi nagyon sajnálom... - hangjában őszinte bocsánat kéréskén csengett. De mintha lenne még valami mélység is. Mintha nem csak a könnyed éjszakáért kérne... - Mit? Még is mit? Amire "nem emlékszel" ? - szinte számon kértem a hangnememmel. Egyre jobban hatalmasodtak el az alkohol következményei rajtam. A rosszullét a keserűséggel növekedett, amit a számban már-már érzetem is . - Én... csak nagyon részeg voltam... - bizonytalannak látszott a válasza. Mintha még maga sem hinné el, amit mond. - Szóval... semmi? - a mérhetetlen káosz, mely az elmémre borult, megnyitotta a könnyeim csapját. A látásom egye jobban töltötték el a sós cseppek. - Csak megtörtént... sajnálom. - az utolsó szavával elfordította az arcát felőlem. A pilláit lecsukta és le merném fogadni, hogy még össze is szorította. "Tudom, hogy nem mond igazat! Nem történhet meg ez velem!"
- Nem... Nem! Niall! Tudom, hogy emlékszel! - csattantam fel hitetlenségemből. Egy hajszál választotta el a pilláim felé gyűlő cseppeket, hogy ne gördüljenek végig arcomon.
- Demi... nem hazudok. - alig hallhatóan motyogta maga elé.
- Nem... - suttogtam magamban. Mintha, csak a heves és fájdalmas érzelmeim oldották volna könnyeim, arcomon maró csíkot húzott, a fényben megtörő csepp. Fájt a vonal is, melyet maga tán húzott. Mintha felperzselte volna a bőrt maga alatt. Bellűről, a repedésből, egy romvár állt. Lehajtottam szótlanul a fejemet. Képtelen lettem volna nézni, ahogy szótlanul feláll, a szobában szerteszét szórt ruháit gyorsan magára húzza, majd elsétál az életemből örökre. Egy puha ujjbegyet éreztem a többi előbukkanó könny útjába állni. Lassan a tenyerét az arcomra simította,ezzel megtörölve a cseppektől nedves arcom.
- Ne sírj kérlek Demi...- suttogta halkan. Egy reményszikra felszökött bennem. Lejátszottam a fejemben, ahogy ajkaimra hajolva megcsókol, mint ahogy az éjjel számtalanszor tette. De nem így történt. Elvette a védelmet nyújtó tenyerét az arcomról. - Megnehezíted! Nyelt egyet, mielőtt felállt. Szégyenkezve húzta fel a fekete, földre dobott boxert. Lehajolt még valamiért a földre. Egy ezüstösen csillogó félbetépett csomagolópapírt dobott ki, az éjjeliszekrény melletti szemetesbe. Majd a nadrágjáért nyúlt. Hirtelen az előbbi mondata visszhangzani kezdett a fejemben. "Megnehezíted..."
- Mégis mit? -tettem fel megkésve a kérdést. - Mit nehezítek meg? Először kikerekedett szemekkel mered maga elé. Majd felém fordult, miközben magára húzta a tegnap óta kicsit megviselt iget. Pár gomb hiányzott róla... Amit ezt tapasztalta, inkább csak összébb húzta magán, majd magár rángatta a többi ruhadarabot is, ami a földön hevert, az én cuccaimon kívül.
- Semmit... Csak inkább... Hagyjuk ezt! - próbálta lezárni a témát, majd kisietett az ajtón, engem a kétségeim közé dobva hagyva. Rögtön kapcsoltam, majd a gardróbomhoz szaladtam, egy köntösért, amit gyorsan magamra öltve siettem utána. Egy kissé taszított a gondolat, hogy azon kívül a textilen kívül semmi sincs rajtam, de jelen pillanatban azt, hogy kifaggassam mégis mit nehezítek meg neki, fontosabb volt.
- Niall! Mégis mit jelentsen ez? - kiáltottam a lépcsőknél járó fiúra.
- Csak felejtsük el ezt az egész estét! Egy hiba volt! Sajnálom! - vágta a szavakat hozzám. Azt hittem, hogy már össze törtem, de rosszul gondoltam. Szinte hallottam, hogy szavai súlya alatt a szívem millió darabra törik, amit már semmi sem tud megragasztani...
- Sz-szóval... n-neked semmit sem... - könnyeim ismét fátyolossá homályosították szemeim - semmit ez az egész? Nem szólt semmit sem. Egy árva hangot sem adott. Maga elé bámulva adta tudtomra, hogy az állításom igaz volt. - M -miért csináltad akkor? Miért tetted ezt? - csattant ki belőlem az érzelmeim kavalkádja közül, a haragom.
- Én... Sajn... -kezdte volna el, de félbe szakítottam.
- Sajnálod? Tényleg? Egy éjszakára jó voltam? - tajtékoztam. Szörnyen rosszul esett minden szava. - Neked semmit sem jelentek? Csak annyi ideig, amíg a szükségleteid elvégzed! Majd tovább mész, a következő lányhoz! - szinte már kiabáltam. Minden ami csak a számra jött, fejéhez vágtam. Olyanokat is, mait később megbánhatok. De úgy ömlött belőlem a szó, mintha dézsából öntenék.
- Oh igen? És mi van akkor ha megtettem? Miért nem tudsz túllépi rajta? Mindent túlkomplikálsz! Részegek voltunk, és megtörtént! Nem kell ragozni! Csak felejtsük el! - emelte a hangom fölé az övét.
- Egymással együtt! - kontráztam rá. Megfagyott minden levegő körülöttünk. A fiú a pillanatnyi szótlanságából, és ijedt arckifejezéséből, egyből a rideghez tért vissza, majd egy szó nélkül sarkon fordulva elkezdett a lépcsőn lefele rohanni. - Niall! Csak válaszolj! Miért nem jelent semmit sem neked az , ami történt? Te sosem voltál ilyen... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a bejárati ajtó egy határozott nyitódással kitárult, és két kellemesen cseverésző nő lépett be rajta. Hayley volt az , és anyu... Egy pillanatra kikerekedett szemekkel meredtem a két jövevény felé, akik hirtelen abba hagyták a beszélgetést, és ugyan olyan értetlen arcot vágtak, mint ahogyan néztem én feléjük.
- Demi! Kislányom! Hát ti meg? Ki ez a fess fiatal ember? - kérdezte, a dermedt állapotot megtörve anyám. - Ő... Ő csak, éppen most készült eltávozni a házamból! Ugye Niall? - szinte köptem az utolsó két szavamat. Már-már nekem esett rosszul a hangnemem. Szótlanul haladt el, egy bocsánat kérést mormolva anyám felé, majd a kijárati ajtón kirohant a fiú.
kész van az egész
Miután Niall maga után hangosan becsapva az ajtót elviharzott, úgy érzetem hogy egy hatalmas és fájó üresség tölti be a lelkem egy részét. Úgy éreztem képtelen vagyok mozogni, minden testrészem utána kívánkozott futni, hogy mindent amit a fejéhez vágtam vissza szívja, és csendben maradjak inkább. De nem tehetem meg, mert egyszer csak a semmiből előkerült az anyám.... "ANYU???!!" - kiáltottam fel magamban, majd feleszmélve a pillanatnyi hasogató ürességem okozta kábaságomból, egyből felé rohantam.
-Hogy kerülsz te ide?-kérdeztem csodálkozva.
-Hosszú történet drágám.
-De akkor is...hol voltál? Tudom, hogy az utóbbi időben keveset beszéltünk de attól még szólhattál volna, hogy elutazol vagy valami. -Emlékszel amikor be kellett menned a rendőrségre? Nem sokkal utána engem is behívtak, de nem engedtek ki. Rám akarták fogni édesapád halálát. De bizonyíték híján el kellett engedniük. -És én erről miért nem tudok?-kérdeztem idegesen.
-Tudom, hogy elfoglalt vagy, nem akartalak felzaklatni a tragédia után..
-Most inkább ne beszéljünk erről.-zártam le a témát, mert nem akartam, hogy ezután is szóba hozza apámat. Még mindig rossz érzéssel tölt el a tény, hogy nincs többé.
-Egyetértek. És ez helyes fiú ugye Niall volt a...The Wanted-ből talán?
-Majdnem...-utaltam arra, hogy csak a mondat második fele sántít. -Ő az új barátod, igaz?-mondta, mire még szegény Hay is a tenyerébe temette a tenyerét. -Nem...-próbáltam egyszerűen mondani, de a hangomban fájdalom volt, nem közöny.
-De akkor meg mit csinált itt ilyen korán? És miért nem vagy még felöltözve rendesen?-faggatózott tovább, egyre kínosabb helyzetbe hozva engem.
-Csak egy jó barátom, és ma megy vissza Londonba, szóval elköszönt tőlem.-hárítottam.
-Ó...milyen figyelmes fiú.-mondta egy sokat sejtető mosoly kíséretében.
-Anya, tegnap hajnalig az X-faktor záróbuliján voltunk és enyhén szólva másnapos vagyok, szóval megköszönném ha nem húznád tovább az idegeimet!-mondtam, szinte kikelve magamból. Az anyám vette a célzást és nem sokkal később haza is ment. Hayley, aki az egész beszélgetésünk alatt csak csendben feszengett a helyén, az ajtó záródása után azonnal felugrott a helyéről. -Oké, most azonnal elmondasz mindent!-mondta, elutasítást nem tűrően.
-Mármint...mit?...-kérdeztem, minta semmi sem történt volna. -Ne szórakozz velem! Lejössz az emeletről Niallel egy szál semmiben az emeletről...végül is én is tudom, hogy mi történt, nem nehéz kitalálni..de akkor is elmeséled a részleteket is.-mondta, mintha ez magától értetődő lenne.
