A kihallgató szobában az ügyvédek és a nyomozók egymás kezébe adták a kilincset. Az egészből csak annyit fogtam fel, hogy én nem vagyok bajban, anyukám viszont valamibe belekeveredett, hogy mibe az viszont nem derült ki.
Lehet, hogy ez kicsit furán hangzik, de az este nem igazán a rendőrségi ügy kötött le, hanem az ami a kocsiban történt. Nem tudtam másra gondolni. Magyarázatokat kerestem a történtekre és kíváncsi voltam, Niall most mit gondolhat rólam. Mióta itt vagyunk egy szót sem váltottam (bár időm sem volt rá), és akárhányszor feléje pillantottam tekintetét valamerre másfelé kapta. Ez teljesen megbolygatta az elmémet.
Fél hétkor a rendőrkapitány közölte velem, hogy az ügyben nem vagyok gyanúsított.
- Nos, ms. Lovato hazamehet. - mondta a biztosúr.
- Köszönöm, és mi van az anyámmal? - érdeklődtem aggódva.
- Az ügy részleteiről nem adhatunk ki információkat, de mindent idejében meg fog tudni hölgyem. - felelte a már jól betanult szöveget gépiesen. Már épp ment volna el, mikor megállítottam.
- Uram! Ezután a tragédia után a legkevésbé sem hiányzik egy sajtó botrány az életemből. Kezelhetnénk ezt diszkréten? - csúsztattam a markába egy vaskos pénzköteget.
Erre nem válaszolt már semmit, csak bólintott, sarkon fordult és eltűnt.
Kimentem a váróba. Megláttam Niallt aki egy széken gubbasztott, az arcát a tenyerébe temetve. Nagyon fáradtnak látszott. Odaérve hozzá megsimítottam a vállát, mire rámemelte gyönyörű kék szemeit. Valamilyen leírhatatlan érzés fogott el, mikor az íriszei kapcsolódtak az enyémekkel.
- Indulhatunk? Elengedtek. -kérdeztem tőle bágyadt hangon.
- Persze... -állt fel nagyom sóhajtva.
- Valami baj van Niall?- kérdeztem, miután észre vettem, hogy nagyon egyhangú.
- Nincs semmi. Gyere hazaviszlek!- indult meg a kijárat felé.
***
Az út első fele szótlanul telt, amíg meg nem törtem a ránk telepedett kínos csendet.
- Valami történt az anyámmal. Gyanúsítottja az ügynek. -böktem ki.
Tágra nyílt szemekkel nézett felém.
- Már azt hittem hogy te kerültél bajba! Mi történt? - kérdezte (?) aggódva.
- Nem tudhatok semmit sem az ügyről. Egész este kérdezgettek, hogy milyen volt a viszonya anyámnak és apámnak, milyen volt a gyermek korom és hogy hogyan neveltek.
Ezek után újabb szótlanság szállt közénk egy jó darabig.
"Nem is tudom mi ütött belém. Miért akartam azt a csókot? Egyáltalán akartam, vagy csak pillanatnyi megingás volt a labilis lelki állapotom miatt. De, amikor az utcai lámpa fénye bevilágított a szélvéfő ablakán, és megtört ég színű szemeiben úgy éreztem a világ körülöttem megszűnik létezni és nem tudok másfelé nézni. De annak a rendőr autónak meg kellet törni a pilanatot... NEM! Miket gondolok??? Niall és én ? Egyáltalán hogyan jött ez ide? És most haragszik rám? Barátként tekint rám még? Egyáltalán nekem barátnak számít... ? Úgy érzem ezzel az eddigi barátságunkat most elrontottam... Bármit is csináltam, elrontottam... Ne haragudj.... "
- Ne haragudj Niall... - gondolkodtam, de miután rá jöttem, hogy az utolsó mondatom kimondtam már csak egy kérdő szem párral találtam szemben magam.
- Mit Demi?
- Hát... én.. én csak... -makogtam össze vissza.
Ezt már nem húzhatom sokáig... beszélnünk kell róla.
- Igen. - mondta Niall.
- Tudod ami a kocsiban történt... tegnap este... - csaptam a téma közepébe. A kocsi hírtelen hatalmasat fékezett , és Ő csak maga elé meredt. Látszólag valamin nagyon gondolkodott. A reakcióján megrémülve azon morfondíroztam, hogy valami rosszat mondtam-e. - Ne haragudj.. nem akar..
- Hagyjuk, csak felejtsük el!- vállt rideggé az arc kifejezése.
Ez a kijelentése valamiért ez a kijelentése mélyen szíven szúrt, de igaza volt. Aprót bólintva egy apró könnycseppel küszködtem szememben. De akármennyire nem akartam Niall előt sírni, mégis el törött a mécses. Mára már nekem ez túl sok volt. Egyre nagyobb cseppek gördűltek végig arcomon. Igyekeztem eltüntetni őket, de észre vette.
Ép most értünk be az utcánkba és gyorsan beparkolt a kocsi feljárókra. Percekig ültünk némaságba burkolózva. Azok a percek éveknek tűntek és könnyeim sem akartak megszűnni. Kért erős kart éreztem magam köré záródni és selymes hangján suttogott a fülembe.
- Minden rendben lesz Demi! Megígérem! Shhhh...
Vállaira hajtva fejemet zokogtam egy ideig, de közelsége megnyugtatott.
- Gyere menjünk be!
Szótlanul engedelmeskedtem kérésének. Az ajtóhoz érve épp nyitottam volna ki azt, mikor a bokrok felől motoszkálást hallottam, majd fényképező gépes emberek kezdtek özönleni minden honnan nevünket kiáltozva.
Megdermedve álltam ott, és ha Niall nem kapta volna el csuklóm és rángatott volna el a másik irányba, lehorhantak volna a paparazzók.
- Siess Demi! - szorította meg jobban csuklóm köré font ujjait.
Mire leráztuk őket már besötétedett. Mellékutcákon átvágva ráztuk le őket. Szerencsére mivel sötét volt a járó kelők nem ismertek fel minket. Egy nagyobb kört téve a városba vissza értünk lakásom elé, ahol már nem vártak a hívatlan sajtósok. Remélem nem készült sok kép rólunk, ahogy menekülünk.
Már gondolkoztam rajta milyen címen fog megjelenni az újságban ez a "kaland" .
- Huhh! Le ráztuk őket! - törölte meg jelképesen homlokát.
- Igen ,sikerült! Régen futottam tű sarkúban maratont! Gyúrnom kellet volna előtte rá. - poénkodtam.
Csak nevettünk a fáradtságtól.
- Kérsz egy kávét? - jutott eszembe hirtelen, mert azt akartam hogy velem maradjon.
- Hát, már le ragadnak a szemeim, bár attól is lehet , mert több mint egy napja nem aludtunk. - vakarta meg a tarkóját kissé zavartan.
- Akkor kerülj beljebb! - tártam ki neki a bejárati ajtót.
Beérve egyből a konyhámba szaladtam miután leültettem Niallt. A pultra támaszkodva gondolkozóba estem. 'Hogyan tovább?'
Merengve kezdtem készíteni a kávét. Meredten bámultam a gépből kibugyogó fekete folyadékot. Ebből az állapotból két puha kéz ragadt ki, melyek derekam köré fonódtak.
- Minden rendben? - súgta fülembe.
Tarkómat lágyan cirógatta lehelete. Liba bőr futott végig testemen, és kellemes érzés lett rajtam úrrá. Ölelésében megfordultam és kék íriszei az én barnáimmal egybe forrottak. Próbáltam értelmes választ adni , de egy hang sem jött ki számon. Csak álltunk ott és elmerültünk egymás pillantásában. Ahol érintette derekamat , úgy értetem bőröm ott több száz fokosra hevül. Izzott a levegő is. Pilláim el kezdtek nehezedni és és homlokom az övének támasztottam. Most úgy éreztem Ő közeledik felém és ajkai egyre közelebb kerültek arcomhoz. A pillanatot most már semmi sem tudta megtörni. Megtörtént ami tegnap félbe szakadt. Mikor szája enyémhez ért lábaimból kiment minden erő, és ha nem tart meg össze csuklok. Finoman a pultnak nyomott és óvatosan végig simított testemen.
Csókunkat az ajtó hangos kicsapódása törte meg ...
To be countiuned....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése